Én világ életemben gyűlöltem futni. Nem is tudtam, mert valószínű, hogy mindig is rossz volt az alap technikám, és a kitartásommal is volt baj, na és hát a közösség sem arra sarkalt, amibe akkor jártam, hogy minél többet járjak ki kocogni, szóval fiatalként minden okom meg volt arra, hogy gyűlöljem a futást, amit az iskolában persze kötelező volt művelni. Tettem is, mindig egy szép nagy egyes kíséretében.
Az ember pedig ahogy öregszik butul, tartja számtalan mondás, én viszont azt érzem, és inkább azt mondanám, hogy érek. Egyre több dolgot, amihez addig fiatalként nem nagyon volt kellő kitartásom és koncentrációm meg tudok csinálni, és igen, akármilyen meglepő ide tartozik ma már a futás is. Na nem mondom, hogy maratonista leszek, vagy éppen ultra futó, de azért már elég jól haladok. Nem fulladok ki annyira egy mondjuk öt kilométeres távon, és az izületeim is egyre jobban bírják a hosszabb távokat is.
A hétvégén pedig átléptem életem egyik legmeglepőbb rajt és célvonalát, ami nem volt más, mint egy öt kilométeres futóverseny két pontja. Sokan kérdezhetik, hogy ilyen jó idővel futok, hogy versenyekre járok? A válaszom, hogy dehogy is, én igyekeztem ezt a távot is túlélni és szinte semmi versenyszellem nem volt bennem, ez biztos, azonban a befutók mindegyike kapott egy gyönyörű ajándékot, amit a póló hímzés technikájával igazán egyedivé és varázslatossá alakítottak, és amikor ezt megláttam úgy éreztem, hogy mindenképpen el kell mennem erre a versenyre, mert nekem is muszáj beszereznem egy ilyen csodálatos hímzett pólót a ruhatáramba. Mondanom sem kell, hogy igazán megszenvedtem érte, de legalább elindultam egy úton, még akkor is, ha most tényleg csak a póló mozgatott. Már bejelentkeztünk egy következő versenyre is, szóval nincs megállás, a vonat elindult.